A változás ajándéka

A változás legnehezebb pillanata, mikor rájössz, hogy azon az úton, amelyen hosszú ideje lépdelsz előre, megtorpantál. Nem tudod még merre, de már tudod, hogy azon már nem tovább.

Ott fogsz állni egy különös pillanatban és azon gondolkodsz, mi történt. A nap ugyanúgy felkelt, a reggel ugyanúgy kezdődött, a beszélgetések ugyanúgy indultak, mint minden reggel. De a mai nap más. Valami történt. Benned történt. Egyszer csak körbe nézel és számtalan kérdés tör elő 

"miért vagyok itt?", "ide tartozom?", "mi lesz velem?", "mi történik velem?". 

A kérdések pörögnek, ekkor még csak válaszok nélkül. És egyszer csak arra ébredsz, hogy 

 "én ezt már nem…"

Félelmetes. Főleg, ha annyira természetes volt minden nap. Szinte belesimultál a mindennapok folyásába. Minden magától értetődő volt és minden megkérdőjelezhetetlen. Voltak jó és rossz napok, sikerek és kudarcok, kihívások és törések. De mégis minden olyan egyértelmű volt. Együtt csináltátok végig. Ismerted és tudtad mindenki rezdülését körülötted, hibájukat és értéküket, bánatukat és örömüket. Annyira erős a szál és mindezt elszakíthatatlannak hitted.

Valami változott. Ez dübörög most Benned. De talán még nem is érted mi. És ahogy pörgeted vissza az eseményeket, lassan rájössz, hogy azon, amin keresztül mentél az elmúlt években, valójában az változtatott meg - Téged változtatott meg. Valahogy másként hatott rád az út, mint ahogy a körülötted levőkre.

Abban az adott pillanatban, amikor először találkozol az érzéssel, még magad sem fogod érteni, hogyan függ össze mindez az előtted álló döntéseiddel. Talán még magad sem tudod elfogadni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek már ott toporognak a gondolataidban. Ekkor fogsz elindulni egy különleges és egyben félelmetes utazásra. 

Még erőteljesen kapaszkodsz mindabba, ami a mostani világhoz köt, de már menni akarsz, mert azt érzed, valami más vár rád. Valami, ami még csak most van kibontakozóban Benned. Sokáig próbálod a kettősséget összeegyeztetni. Kapcsolódni mindennel a régihez és kutatni az újat. Sokszor próbálkozol még átadni mindazt, ami Benned változott a mostani világodba. De egyre nagyobb falakba és ellenállásokba ütközöl. Egyszer csak azt veszed észre, hogy minden egyes lépésedet megkérdőjelezik. 

"Rossz az irány", "Ez nem jó", "Tudod, mi nem így csináljuk." 

És egyre több kudarcba futsz bele.

Kétkedő tekintetek vesznek körbe, elutasítanak, a rossz lépéseid miatt kirekesztődsz a közös értékrendekből, nem találod a hangot a körülötted levőkkel, a kapcsolódásaid lassan elsorvadnak. Mikor arról mesélsz mit miért teszel, egyre kevesebben hallgatnak meg. Süket fülekre találsz. Egyszerűen azért, mert mindent megkérdőjelezel azokban a kapcsolódásokban, amelyekre eddig építkeztél és amelynek eddig része voltál.

Erről egy mese jut eszembe. A főhős berepüli a világot - különleges és csodálatos élményekben van része. Egyik útja során megszáll egy kis faluban, ahol az éjszakában biztonságra lel. Amíg ő elszenderedik, a házigazda elveszi a szárnyait. Próbálgatja azokat, nekifut, nekilendül, hátha ő is tud majd velük repülni, de azok nem emelik őt a magasba. Nem tudja használni, nem ismeri a szárnyak és a repülés titkát. Sokadszori próbálkozása után eldobja a szárnyakat, értéktelennek, haszontalannak tartja azokat, és végül elégeti, hogy semmi nem marad belőlük. A főhős ott áll a tél közepén, a szárnyai nélkül. Segítséget kérve Mindenkitől, hogy visszakaphassa őket. Egyre erőt próbálóbb alkukat köt, hogy Valaki segítsen neki. Lassan odaad mindent, ami számára a túlélést jelenti, abban a reményben, hogy visszakaphatja régi szárnyait. De mindenki csak ígér, válaszokat, útmutatást senki nem ad. Magára marad kiszolgáltatottságában. Ekkor látja meg az egyetlen kiutat, azt, hogy újra építi a szárnyakat. Abból, amit a téli dermedtségben, a fagyban és az erdő mélyén talál. 

A történet arról mesél, hogy mennyi mindent odaadunk azért, hogy segítséget kapjunk valamiben és végül rájövünk, hogy a legnehezebb ponton fordulva, magunk fogjuk felépíteni mindazt, amire szükségünk van. Abból, amink van.

A változásban van egy kiszolgáltatottság. Vajon jó és segítő emberekkel találkozunk? Vajon jó útra indulunk? Vajon, ha elindulunk jó helyre fogunk érkezni? Vajon, ha elhagyjuk a megszokottat, lesz, ahol várnak ránk? Milyen lesz repülni, ha eddig csak a földön álmodoztunk? Mi történik, ha leesünk? A változás mindezen bizonytalanság köré fonódik. A mese arról mesél, hogy mennyire fontos az, hogy kitől kérünk segítséget, bátorítást, erőt a szárnyak építéséhez. De a végén a döntést mi magunk fogjuk meghozni.

Hogy mi az, amit érdemes meghallani ebből a meséből? Talán az, hogy a döntések mentén mindig elszakadunk valahonnan, mindig felépítünk valamit, mindig kapcsolódunk valami újhoz és minden változásnak megvannak a maga veszélyei, a kiszolgáltatottság lehetőségei, de megvannak a maga szépségei is. Ettől lesz különleges.

Hogy mit ajándékozhatunk másoknak, amikor azt érezzük változásban vannak? A történeteinket. Azokat a történeteket, amelyeket mi magunk megéltünk a változásról. A döntésről, az elengedésről, az újjáépítésről, a bizalomról, a segítőkről, a veszteségről és az ajándékról. A változás talán legnagyobb kincsei ezek a történetek. Amikor elmeséled a változásod történetét, akkor érkeztél el annak legszebb fordulópontjához. Már tudod, hogy miért történt, mi benne az érték és mi benne tanulás, és mindezt képes vagy már átadni másnak, jelen lenni mások átalakulásában. A döntés a Tiéd. Lehetsz az, aki elveszi mások szárnyát és lehetsz az is, aki segít felépíteni azokat. 

Feldolgozott mese: Lotilkó szárnyai