Az ördög Pradát visel

Mostanában a szupervíziók során deja vu érzésem van. Sok mindennel kapcsolatban. Talán leginkább azért, mert az évek és a tapasztalatok lassan összeérnek valami egésszé. De leginkább rendszerré.

Emlékszel arra a filmre, mikor divatóriások között egy kifogástalan külsejű nő irányította a divatvilágot és megjelent a jellegtelen Hamupipőke, akinek egész film alatt drukkoltunk? Démonként falra tűzve a film másik főszereplőjét? A film egy jellembeli fejlődést mutat be. Az apró megbocsájtható ballépésektől, a megmosolyogtató botlásokig, egészen a nagy törésekig - lassan építve Hamupipőke jellemét. 

Mennyire együtt érzünk valakivel, aki megteszi a viszontagságos utat és a végére egy különleges és ragyogó személyiséggé válik.

A végén, mert hogy a végén, képesek vagyunk meglátni a benne rejlő   eleganciát, a szépséget, a különlegességet és mindemellett képesek vagyunk megőrizni a szerethetőségét. 

Látjuk a csillogó környezetet, őt, és egy picit elkezdjük benne látni saját magunkat – mi lenne ha? "Hiszen ezt én is meg tudnám tenni! Én is lehetnék ilyen! Szerethetővé vált és maradt, mert mi is lehetünk ilyenek - és megbocsájtjuk neki azt az apróságot, hogy sikeres, szép, csillogó. Mert ilyenné vált.

De ki akarna a rettegett Szörny lenni?

Egy csillogó és megközelíthetetlen tökéletességgel találkozva egyből valahol ellenszenvet érzünk. De vajon neki mi volt az útja odáig? Vajon mi történne, ha őt meglátnánk törékenységében? Vajon mit gondolnánk egy vezetőről, ha tényleg látnánk az emberi oldalát? A gyengeségeit, a félelmeit, a mindennapi hiányosságait?

Valójában azért izgalmas a kérdés, mert nem tudjuk elfogadni azt, hogy egy vezető lehet törékeny, gyenge, esendő. Hiszen rögtön arra gondolunk, hogy ha nem elég erős a saját élete rendezéséhez, hogyan állhatna valaminek az élére és irányíthatná, óvhatná meg nehezebb helyzetekben? Hogyan helyezhetnénk a sorsunkat az ő kezébe? Hiszen a vezetőnek olyannak kell lennie, aki több nálam, jobban tudja nálam. Aki egy erőd a nehezebb időkben, amikor én már nem bírom, aki megmondja merre menjünk, amikor én már elvesztem, aki kitalálja, hogy mi az egyetlen megoldás, mert én nem értem már a változásokat, aki képes mindent összetartani, mert én már lassan feladom.

Ha mélyen magunkba nézünk, valahol mindig irigyeljük azokat az embereket, aki eljutottak valahová. Valahová, ahová lehet mi is el tudnánk jutni. De mi nem tudtunk. Mert… és itt jönnek azok a döntések, választások, lemondások, amelyeket mi nem voltunk hajlandóak bevállalni. De ő igen. Vállalta, ha nincs más, akkor megoldja. Vállalta, ha nehezebb a döntés, ő elviszi a kritikát. Vállalta, hogy beleáll a konfliktusba. Vállalta a veszteséget. Vállalta a népszerűtlenséget. Vállalta, hogy egyedül marad a gondolataival. Vállalta, hogy a nehezebb döntéseiben fájdalmas döntéseket hoz. Vállalta, hogy a döntései mentén veszíthet és ezzel neki kell szembe néznie. Sok mindent. 

Valójában látjuk a csillogást, vágyjuk azt, ami vele jár, de az embert nem akarjuk látni.

Azért, mert mi a tökéleteset akarjuk benne látni. Ha pedig nem olyan, akkor mindent belelátunk, amilyenné mi soha nem válnánk, amelyet mi mélységesen megvetünk és gyűlölünk. Ez az az érzés, amelyet ráaggatunk a tökéletességre szabott Szörnyre.

Ára van annak, hogy kiválj a tömegből. Ára van annak, hogy embereket vezess. Ára van annak, hogy több legyél, mint az átlag. És a révészt minden állomáson fizetni kell.

És ahogy fizetjük az út díját, lépünk egyet és egyet előre, úgy válnak le azok a finom emberi kapcsolódások, érzések, amelyek összekötnek a környezettel. Féltékenység, irigység, távolságtartás mentén nem lehet kapcsolódni. És ami valójában összekapcsol minket a világban és emberré tesz, az a kapcsolati hálónk. Nem az érdekhálónk, nem az üzleti hálónk, hanem a valós kapcsolati hálónk. Az, ami képes megtartani. Nem a szakmát, nem a pénzt, nem a presztizst, nem a hírnevet, hanem az embert.

Hogy mikor méretik meg a háló? Akkor, mikor felborul a világ. Akkor, mikor elveszíted a munkád, mikor megtörnek a kapcsolataid, mikor vezetőként elbuksz. Akkor, mikor szembe fordul veled a világ. Azt már pontosan tudod, hogy ki van ellened, de nagyon lassan ismered azt fel, hogy ki maradt melletted.

Vezetőként ahogy haladsz előre, sokszor fogod mérlegelni azt, hogy mit bírnak el a kapcsolataid. Elbírja azt, hogy kételyeid vannak a jövőt illetően? Hogy nincs biztos támogatásod és ezért a csapatodnak sincs? Kivel osztod meg a dilemmáidat, a kétségeidet? Azokkal, akik veled együtt versenyeznek az erőforrásokért? Akik kívülről azt hiszik Te képviseled a vezetés mintaképét? Azokkal, akik tőled függenek? Vajon ki vagy TE ebben a kapcsolati hálóban? Vajon mi az, amit tényleg megmutatsz magadból?

Hitelesség. Megengedheted magadnak, hogy mindenhol ugyanúgy mutasd meg magad?

Megengedheted magadnak, hogy megmutasd az érzékeny pontjaidat? Kitől kérsz és fogadsz el segítséget, támogatást, vagy akár csak új nézőpontokat? Ki az, aki érti azt, min mész végig vezetőként?

Megosztanád az emberi terheket és bátorítást várnál? Vagy a hiányzó mozaikdarabokat próbálod beszerezni és újra rendezni az összképet? Honnan tudod azt, hogy ami merőben új és más. mennyire rúgja fel a jelenlegi kapcsolataidat? Elbírod azt, ami azután jön, hogy megkérdőjelezel mindent és szembe jön az ellenállás, a rosszallás, a kihátrálás?

Ha már egy ideje vezető vagy, akkor biztos vagyok benne, hogy kipróbáltad a vezetés sokféle eszköztárát. Hol keményebben, hol lágyabban, hol kreatívabban, hol autokratikusabban kapcsolódtál. Már tudod, hogy kivel milyen hangot ütsz meg és már tudod, hogy milyen helyzetben kivel hogyan bánj. Mindent tudsz, hogy te hogyan bánj másokkal, hogy rendezd a soraikat. De mi van akkor, ha a te fejed fölül tűnik el a kontroll, és az irányítás súlya Rád szakad. Nincs visszajelzés, nincs kontroll, nincs ellenvetés, nincs minta. 

Te vagy az egyetlen, akitől függ minden. A lehetőség és a bukás egyszerre.

Ha minden jó, akkor ott a ragyogás lehetősége és mindenki a fényedben szeretne ragyogni. Jó hozzád kapcsolódni, jó a társaságodban lenni, jó a hozzád tartozók névjegyzékében szerepelni. De ez nem tart örökké. Hiszen mindig lesz valami, ami próbára teszi a szervezeted, és valójában Téged.

Amikor olyan útra indulsz, amin még soha nem jártál, vezetőként biztos bele fogsz lépni olyan helyzetekbe, amelyek félre sikerülnek. Ezt nem tudod elkerülni. És ilyenkor elkezdenek repedezni a kapcsolatok. Aki talán nem kapott eddig helyet, vagy nem annyira elkötelezett, vagy jobban el tudja magát képzelni a helyedben, elkezdi kikezdeni a vezetői képességeidet. Szép lassan, errodálva a hírneved a kapcsolati hálóban. Ahogy pedig egyre szaporodnak a kritikus helyzetek, egyre többször kerülsz bele nehezebb döntésekbe, egyre többen kerülnek bele ebbe a rozsdamarta szöges drótba. És egyszer csak elkezd repedezni mindaz, amire azt hitted biztos alapokon áll.

Senki nem tudja, hogy mi a jó döntés, senki nem tudja, hogy mi a jó megoldás, senki nem tudja, hogy mi a járható út, de te vagy az élen, így Tiéd a felelősség. Nem tudod megúszni veszteségek és törések nélkül az új pályára állást. És Neked ebben az egyre erőteljesebben errodálódó hálóban kell továbbvinned a szervezeted. 

Nem kapsz visszajelzést, nem kapsz valós támogatást. És valójában egyedül fogsz maradni.

Mert nem oszthatod meg a kételyeidet, a dilemmáidat, az emberi oldalad – bármit is mutatsz kifelé, mindaz egy torz tükörképként jelenik meg a forrongó világodban. Ellenkezhetsz ellene, szépítheted, összetörheted, lázadhatsz – de ezen nem fogsz tudni változtatni. A kép nem te vagy – a kép az, ami a változásnak szól. A változás, az ismeretlen pályára állás pedig a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Minden hibát, veszteséget, kárt Benned fognak látni. Te leszel valójában az az ördög, akivel mindig is ijesztegették őket. Soha nem tudták elképzelni, hogy milyen, de hidd el, Benned meglelik a valóságát.

Ha visszafelé pörgeted mi történt, valójában te nem változtál. A helyzet változott. A háló változott. A döntések súlya változott. A tét változott. És ha nem tudsz felmutatni valami olyan varázslatot, amely csodálatos módon pillanatok alatt kivarázsolja a szervezetet a krízisből, akkor lassan elveszik irányodba a bizalom. Bizalom nélkül pedig nem fogod tudni továbbvinni a szervezetet.

Ekkor érkezik el a szervezet abba a fázisban, hogy külső beavatkozással lecserélik a vezető. Nem azért, mert az új vezető jobb lenne. De az ő nevéhez nem tapad az a kudarc, amellyel a szervezetnek minden nap szembe kell néznie. Azért valljuk be - a kudarccal nem tudunk szembe nézni. Nem tudjuk látni azt, hogy mi mit nem tettünk meg. Ezt az egész terhet valakire azonban rá kell tenni. Így született anno a bűnbak. A történelem során sokan viselték, viseltük már a terheit.

Az új vezető megkapja a vezetéshez kapcsolódó bizalmat, olyan emberekkel veszi körbe magát, akik nem voltak részei az előző kudarcnak. És elindul az építkezés - újra. Egészen addig, amíg valami külső, ismeretlen, beláthatatlan változás meg nem rázza a szervezetet újra, majd újra és újra. És a körforgás kezdődik elölről és elölről és elölről.

Lehet, már felismerted a dinamikát:

• mindig el fog érkezni a szervezet egy olyan ponthoz, amit nem tud megoldani a meglevő képességével,
• mindig el fog érkezni a vezető egy olyan ponthoz, amit nem tud megoldani a meglevő képességével,
• a vezető egyedül fog maradni a dilemmáival krízis helyzetben, mert sem a felettesével, sem a beosztottjaival, sem a versenytársaival nem tudja megosztani,
• mindig és mindenki azt fogja gondolni, hogy a korábbi vezetést azért kellett leváltani, mert nem volt képes a feladatai ellátására és a következő vezetés elhozza a várt megoldásokat,
• eltörlik a korábbi eredményeket, mert csak az utolsó pillanatra képes a szervezet emlékezni – a kudarcra,
• ha eltörlik a korábbi eredményeket, nem lesz képes feldolgozni a szervezet a tapasztalatokat,
• minden szervezetet a kapcsolati háló és a bizalom tart össze és a krízisben az kezd el errodálódni, egészen addig, míg a konfliktusok, belső és külső harcok mentén teljesen felemészti önmagát.

Ha ezt látod már rendszerben, akkor azt is érted, miért fontos az, hogy a szervezeti töréspontokat, fejlődési ciklusokat természetes részeinek tekintsük a változásnak. Minden gondolat, rendszer, módszer el fog jutni a végességéhez.  Ahhoz, hogy egy új problémát meg tudjunk oldani, más szempontok, de leginkább más alapok és megközelítések kellenek. Ha pedig idáig eljutottál, akkor azt is érted, hogy új szempontokat nem lehet kialakítani ugyanazon tapasztalatokkal, ismeretekkel.

Mindezt azért lenne jó így rendszerben látni, mert akkor a szervezetben nem

• hibásokat keresnénk,
• nem problémákat keresnénk,
• nem veszteségeket keresnénk,
• nem hiányosságokat keresnénk,

hanem megoldásokat. A megoldásokba pedig belefér az, hogy új ismereteket hozzunk be, meghallgassuk az eltérő véleményeket, közelebb lépjünk az emberekhez, a vezetés nem egy színpad lesz, hanem egy közösség, amiben mindenkinek megvan a felelőssége.

Ez a gondolkodás már önmagában meghozza azt, hogy elkezd átalakulni a vezetés, elkezd átalakulni a kapcsolódás, a tapasztalatfeldolgozás, az együttműködés. Hiszen minden mindennel kapcsolatban van. Ezt hívom én teljes transzformációnak.

Ha megkérdezel 5 év múlva nem biztos, hogy ezt mondom, de most úgy gondolom, hogy jelenleg ez a legmagasabb formája a szervezetek transzformációs irányításának.

Milyen érdekes az, mikor rendszerben kezdünk el gondolkodni, folyamatokban és életciklusokban, változási képességben és megoldásokban. Amikor nem irigyeljük a vezetőt, hanem beállunk mögé, mert tudjuk, hogy ő minket képvisel. Ha képesek vagyunk bízni a célban, a vezetőben, a szervezetben, a kapcsolódásokban. Mennyivel másabb, mint egy omladozó, ingatag és idejétmúlt alagsorban ücsörögve azt várni, hogy mi lesz holnap. Rettegni a jövőtől, mert látjuk, hogy illetve nem látjuk, hogy hogyan tovább. Mennyivel másabb látni a dinamikát és megérezni a változás lehetőségét.

Vajon vezetőként van ráhatásunk a jövőre? Vajon vezetőként van ráhatásunk a dinamikára? Vajon képesek vagyunk felismerni a határainkat és teret adni a változásnak? Vajon elő tudunk bújni az alagsorból? Te hogy látod?